Ami egykor egy bukott gyermek s kínai rabszolga felkelésével s felemelkedésével kezdődött, hamarosan a világ legnagyobb birodalmának megszületéséhez vezetett. A mongol turmák végigsöpörtek az ismert világon s nem találtak legyőzőkre. Teljesítményük, képességeik mind a mai napig legendásak, talán nem véletlenül...

*****

     A mongolok katonai taktikája és szerveződése tette lehetővé a Birodalmuk számára, hogy meghódíthassák szinte egész Ázsiát, a Közel-kelet nagyrészét és Kelet- valamint Közép-európát is alaposan feldúlják.
     Ez a szerveződési-rendszer eredetileg a mongolok nomád életmódjának a kiterjesztéséből született, sok elem már a régi rurán-törzseknél (proto-mongol népcsoport, sokat harcoltak a kis, korai kínai királyságokkal) is megfigyelhető volt. Bizonyos elemeket azonban Dzsingisz kán, a tábornokai illetve örökösei vezettek be, tovább fejlesztve a kíméletlen hatékonyságot. Például legyőzőtt népektől átvették az ostromgépeket s ostromtechnikákat vagy a lőport. Általános volt "külhoni" szakemberek "integrálása" a vezetésbe, ami nagyban javított a stratégiai és taktikai rugalmasságon és az ellenséges harcmodorra való reagáláson. Nem egy esetben előfordult, hogy a mongol seregek számbelileg sokkal hatalmasabb seregeket vertek szét a harcmezőn.
     A rendszer egyik érdekessége, hogy az egységek között tilos volt a csapatok átirányítása, cserébe minden szintjén a parancsnoki-láncnak igen szabad hatáskört élveztek a tisztek, hogy a kitűzött célokat elérjék. Ez a roppant rugalmas vezetés tette lehetővé, hogy könnyedén kiaknázhassák a "taktikai manőverezést", vagyis nagy csapatrohamokból kis egységekre szakadozva és újreszerveződve manőverezzék ki s kényszerítsék rossz taktikai lépésre ellenfeleiket. Ez látványos sikereket biztosított bekerítéskor, rajtaütéskor vagy a menekülő csapatok üldözésekor. Megemlítendő, hogy bár egységként harcoltak, minden katona maga felelt a felszereléséért, ellátmányáért és azért, hogy legalább három-öt hátasa mindig kéznél legyen...
     Minden más katonai egység felett állt egy elit egység, a Kheshig vagy Keshik. Az ő szerepük olyan volt, mint a császári gárdáké, elit testőrség a kánoknak, s kiváló lehetőség a kiemelkedő hadvezéreknek a "bemutatkozásra". Szubotáj, az egyik leghíresebb mongol tábornok is egy ilyen Kheshig-ben kezdte káprázatos ívű karrierjét. A Kheshig-eknek joguk volt dönteni arról, beszállnak-e egy csatába, vagy sem, nekik csak és kizárólag a kánok adhattak parancsot. Beszámolók szerint azonban ha a Keshik úgy döntött, harcol, akkor a benne szolgáló mongol katonák állítólag akár öt közönséges mongollal is felértek s kétszer kegyetlenebbek voltak, nem csoda, hogy mongol testvéreik is tiszteltés s félték a Keshik-ek embereit.
     A mongol seregek szerveződése a 10-es számrendszeren alapult és a következőképpen festett:
 - 1 Arban (durván osztag) tíz főből állt,
 - 1 Zuun (század) tíz arbanból, azaz száz főből állt,
 - 1 Mingghan (ezred) tíz zuun, vagyis cirka ezer főt számlált,
 - 1 Tumen (hadtest) pedig több tízezer mongol katonát foglalt magába...
     Mint már említettem, egy mongol katona tipikusan 3-4 lovat tartott, mivel a hátasok cseréje sokszor elképesztő tempójú menetelést biztosított a seregeknek anélkül, hogy hosszab megállóra lett volna szükségük. Amikor egy ló elfáradt, a gazdája átült egy másikra, így a hátasok mindig elég pihentek voltak. Ehhez jött még az is, hogy a mongol seregek a "földből" éltek, vagyis abból, amihez helyben hozzájutottak akár vadászattal, akár fosztogatással, s gyakran elég volt nekik pusztán a lovaik teje, sőt, a mongol katonák túlélő gyakorlatokon megtanulták azt is, hogy kisebb sebeket ejtve a lovakon, azok vérén éljenek túl. Ez az elképesztő logisztikai és hadtáp-beli függetlenség irtóztató előnyt jelentett egy menetelő mongol seregnek! Magyarország megtámadásakor (1241) például napi 160 kilómétert is képesek voltak megtenni, ami akkoriban Európában elképzelhetetlen volt.
     Az egyes katonák nagyfokú mobilitása tette lehetővé, hogy sikeres felderítők lehessenek, gyorsan szerezhessenek információt a terepről és azokról a lehetőségekről, amik az áthaladásukat segíthették. Az ilyen felderítések nagyon hasznosak voltak, amikor a mongolok eldöntötték, hol és hogyan ütközzenek meg az ellenfeleikkel, erre ugyanis igyekeztek mindig nagy hangsúlyt fektetni. A csatatér kiválasztása ugyanis gyakran fél sikernek számított még a csata kezdete előtt. Erre ékes példa a Muhi-csata, ahol a megfelelő helyre csalták a magyar csapatokat, rávették őket, hogy ott támadjanak, ahol a mongolok akarják, s ezzel önmagukat gyakorlatilag a mongolok kezére adták anélkül, hogy ezt tudták volna.
     A Kijevi Fejedelemség megtámadásakor a mongolok felderítették a fagyott folyókat s azokon keltek át, gyorsan s szinte észrevétlenül, hiszen abban az időszakban érkeztek, amikor a hideg miatt a helyiek nem nagyon mozdultak ki otthonaikból. A mongolok ősztől tavaszig háborúztak, nyáron nem, hiszen eredeti otthonukban a "dögletes" nyári melegben nem lehetett hadat viselni. Ez a szokásuk szintén előnyükre vált európai vállalkozásuk alkalmával, de nem kizárólag ez garantálta itteni sikereiket, természetesen... Ehhez kellett a jellegzetes "pusztai" harcmodoruk.
     Hogy elkerüljék a gyilkos nyílzáport, a szembenálló seregek szétszóródtak, fedezékbe húzódtak, s ezzel megtörték harcászati formációikat, ez pedig nyilvánvalóan sebezhetővé tette őket a páncélos mongol nehézlovasság rohamaival szemben. Viszont, mikor mégis megtartották zárt alakzatukat, sebezhetőek voltak a sűrűn záporozó nyilakkal szemben, bár összességében ez volt a kissebbik rossz ilyen harci helyzetben, csak kevesen látták ezt be. Amikor azonban hasonló harcmodorú ellenféllel találkoztak, mint a Japánok, akik szintúgy lovas íjászokra alapoztak, ezek a nyílzáporok nem tudták elérni a kellő hatást. Általánosan ugyanis a mongol lovas íjászokat tartották a fő veszélyforrásnak, nem pedig a felvértezett lovakon lovagló páncélos lándzsásokat (cataphract, avagy vértes lovasság).
     Tehát, mikor úgy gondolták a nyílzápor végett az ellenfél kellően megingott, a noyan-ok (noyan, civil-katonai vezető, szervező, egyfajta vegyes társadalmi rang a mongolok között) jelet adtak, felhangzottak a dobok, felemelkedtek a jelzőzászlók s a lándzsás lovasok rohamra indultak. Sokszor a nyílzápor elég volt az ellenfél mefutamítására, ekkor a lándzsások üldöző szerepet töltöttek be, nyomást gyakorlotak, felgöngyölítették a megmaradt gyenge ellenállást. A már említett Muhi-csatában a mongolok direkt megnyitották a vonalaikat, hogy a magyarok elmenekülhessenek (ők azt hitték, sikeresen áttörték a mongol vonalat) s amikor kiértek a magyarok, kétoldalról rájuk rontottak a lovas íjászok, majd a hátukba fordult lándzsások utánuk eredtek s hátulról leszúrták a fejvesztetten menekülő magyarokat.
     A mongol csapatok folyamatosan gyakorlatoztak, ismételték a manővereket, csapattaktikákat, harcászati fogásokat. Mindezt kemény, de nem végletesen kegyetlen vagy oktalan fegyelemmel hajtatták végre velük. A vasfegyelem természetes volt a mongoloknak rangtól függetlenül, akárcsak a kemény büntetések. A seregben az egység egynek számított, nem volt egyén! Ha egy egység egyik tagja gyáván elmenekült vagy parancsot szegett, az egység minden tagja ugyanazt a büntetést kapta a bűnért, mégha ártatlanok voltak is. Ez durvának tűnhet, de elképesztő bajtársiasságot és összetartást eredményezett, ami természetes erősen megnövelte az egységek hadászati potenciálját s hatékonyságát.
     Minden tíz mongolból hat könnyű lovas íjász volt, a többi négy messze jobban felvértezett s felfegyverzett lándzsás volt. A korabeli megítélés szerint a mongol könnyűlovasság nagyon "könnyű" volt, lehetővé téve számukra olyan taktikák s manőverek alkalmazását, melyekre a nehezebb ellenséges csapatok, mint az európai lovagok, képtelenek lettek volna. A nehezebb páncélos lovasság lándzsáival közelharcra szakosodott, az íjászok után támadtak a nyílzápor elől felbomlott ellenségre. Ezek a nehezebb lovasok a lándzsájuk és az alapnak számító íj és szablya mellett olykor alabárdokat is hordtak maguknál, ami a páncélos lovagok ellen kifejezetten hatékonyabb, mint a könnyű lándzsák. Annak oka pedig, hogy miért hordott minden mongol íjat magával egyszerű: vadásztak, hogy elláthassák magukat, s ahhoz az íj a legjobb eszköz.
     A mongolok a lovaik védelméről szintúgy gondoskodtak, akárcsak a magukéról, lemezvérttel óvva őket. A lovak páncélja öt elemből állt, melyek célja a ló legfontosabb részeinek a védelme volt, mint a fejé, amihez speciálisan kialakított páncéllemezt használtak. A könnyű lovas íjászok lovait általában fémveretes bőrlemezek védték, míg a cataphract-ok hátasait teljes egészében fémből kovácsolt vértezet borította.
     A mongolok minden lovukat ellátták kengyellel, s ez az eszköz tette lehetővé az íjászok számára, hogy könnyedén forgathassák felsőtestüket lovaglás közben s így minden irányba, még hátra is, képesek legyenek nyílazni. A mongolok a nyílvessző elengedéséhez kivárták a pillanatot, mikor a ló mind a négy lába elemelkedett a talajtól, hiszen ekkor volt a legstabilabb a helyzetük egy pontos lövéshez. Ez nagyfokú gyakorlatot igényelt, de a mongolokat kora gyermekkorúktól tanították az íjászatra s a lovaglásra, így felnőttként ez már szinte ösztönössé vált számukra.
     A mongol katonák alapvető öltözéke volt egy vastag, nehéz kabát, amit a csípőnél bőrövvel kötöttek meg. Az övükről általában szablya s tőr lógott, ritkán szekerce. A nehéz, hosszú kabátjukat prémmel szegték, hogy jobban védjen a hidegtől, s gyakran erősítettek rá fémgombokat, inkább védelmi okokból, néha nagyobb fémlemezeket is felerősítettek gomb helyett. Eme kabát-köpeny alatt hosszú, bő nadrágot hordtak, melyhez egyaránt használtak selyem- és fémszálakat, hogy könnyűek de erősek legyenek. A mongolok selyem alsóneműt viseltek, mivel ha egy nyílvessző átütötte a vértjüket és a ruházatukat, a selyem alsóruha megnyúlt s körbefonta a nyílhegyet, amint az a testbe fúródott, s emiatt kisebb volt a sérülés mértéke ráadásul könnyebb volt eltávolítani a nyílvesszőt a testből. Ez praktikus volt s nagyban növelte a csaták túlélésének esélyét a mongolok számára.
     A csizmák bőrből s nemezből készültek, s bár nehezek voltak, kényelmesek is, ráadásul könnyű volt beléjük tűrni a bő nadrág szárát, mielőtt szorosan megkötötték őket. A mongol csizmáknak nem volt sarka, talpuk azonban vastag volt s szőrmével bélelt, nemez harisnyával viselve a beléjük bújtatott láb szinte sosem fázott még télvíz idején sem.
     A lemezelt vértjeiket a vastag kabát felett viselték. Ezen páncélok kis vaslemezekből, láncingből vagy edzett bőrből készültek, amiket bőrcsíkokkal varrtak egybe s megközelítőleg 10 kilósak voltak ha csak bőrből készültek, ha fémet is használtak, e súly növekedett. A bőrt elsőként főzéssel felpuhították majd lakkal vonták be, amitől vízállóvá lett. A szegényebb katonák esetében azonban gyakoribb volt, hogy külön páncél helyett inkább a vastag kabátjukat erősítették meg edzett bőr- vagy fémlemezekkel, mégha ez sokkal kényelmetlenebb megoldás is volt. A védelem azonban sokszor fontosabb, mint a kényelem, főleg csatában.
     Sisakjaik tipikusan kúposak voltak, megerősítve vas- vagy acéllemezekkel, s általában csatlakozott hozzájuk egy fémből készült nyakvédő is. Sisakjaik, vagy inkább fejfedőik továbbá kifordíthatóak voltak, így télen meleg sapkaként szolgáltak, védve a füleket a hidegtől. Hogy mennyire volt a fejfedő bőrből vagy fémből az erősen függött a katona vagyoni helyzetétől, így e fejfedők egyben státuszszimbólumok is voltak, híven tükrözve viselőjük társadalmi státuszát. Olykor forgókat s tolldíszt is használtak, néha állati szőrből készült kis "lobogót", ami még változatosabbá tette ezen fejfedőket.
     A mongol harcosok mindegyike hordott íjat, kompozit visszacsapó íjat, valamint szablyát. A szablya, enyhén ívelt pengéjével, ideális a lovas harcmodórhoz, ráadásul könnyebb, mint az egyenes kardok. Az íjászok főleg közelharc esetére hordták e pengéket, a lándzsások pedig olyan esetre, ha kiütnék őket a nyeregből. A nehézlovas mongolok lándzsát használtak, olykor alabárdot, s ehhez kicsi, kerek pajzsocskát, "roundel-t", mely könnyű volt s úgy lehetett viselni a bal karon, hogy nem akadályozta a kétkezes fegyverek használatát. Hódításaik során továbbá megismerkedtek a tűzfegyverekkel is, megtanultak ostromgépeket használni. Kínában megismerték a puskákat de ritkán használták őket, mert alkalmatlanok voltak lovas harcászathoz. Szintén kínából szerezték be a gránát elődjének számító "vasbombákat" amiket sikerrel alkalmaztak a Japánok ellen a Hakata-öbölben.
     S bár mindezekből egy legyőzhetetlennek tűnő, erős hadsereg képe sejlik fel előttünk, jó ha tudjuk, a mongol seregeknek is volt gyengéje. A legnagyobb pont a lovaik nagy száma, hiszen ezeket az állatokat időről-időre megfelelően fel kellett táplálni, s ahol nem voltak legeltetésre alkalmas területek, ott a mongol turmák bizony komoly ellátási problémákkal küzdöttek. Nagy szerencséjükre azonban ellenfeleik ritkán vették észre ezt a gyengeséget, s így fordulhatott elő, hogy a mongolok alapították meg az ismert történelem leghatalmasabb egybefüggő birodalmát. Dzsingisz-kán vizíója egy hatalmas s erős mongol népről valóra vált, bár ennek a világ nem örült annyira, hiszen a mongolok legendásan kegyetlen hódítók voltak. Kegyetlenségüknek persze gyakorlati okai voltak, hiszen az általuk keltett rettegés sokszor harc nélkül is behódolásra bírta a népeket, a leigázottak pedig egyszerűen nem mertek fellázadni, tudván milyen büntetés várhat rájuk.
     A mongolok azonban felvilágosult uralkodók voltak. Meghagyták klienseiknek a vallásszabadságot s az önkormányzás jogát, mindaddig, amíg megfizették a kivetett adókat. Utakat s postahálozatokat építettek ki s hatalmas birodalmuk olyan lehetőségeket biztosított a kereskedelemhez, amit annak előtte aligha képzelhettek volna el. A javak s a kultúra, tudás szabadon áramolhatott birodalmukban, s ez sokszor felvirágzáshoz vezetett, békéhez ott, ahol előtte háborúk dúltak. A mongolok hódításainak kegyetlensége kikényszerítette a békét s nyugalmat, ami pedig ritka a történelemben.
     Végül pedig, a mongoloknak fontos volt a hűség. Feltétlen hűség az előljáróknak de legfőképpen a kánnak. Mikor Dzsingisz-kán még a törzsek egyesítésén dolgozott, egy klán harcosai megölték kánjukat s fejét elvitték Dzsingisznek, hogy érdemüket bizonyítsák neki. Dzsingisz-kán brutális módon kivégeztette őket, mondván: "Halálodig légy hű kánodhoz! Hogy bízzanak annak hűségében, aki már elkövetett egy árulást?" Ez jól példázza a mongolok mentalitását s hűségét, mely bölcsebb dolog, mint azt sokan elsőre gondolnák.